Reggel olvastam a Kettős mérce bejegyzését az anyák helyzetével, és az anyák napjával kapcsolatban. Persze sok igazságot rejtenek a szavaik, de mégsem tudtam magamnak érezni a leírtakat. Az ok pedig nem az, hogy mert férfi vagyok. S, nem is az, hogy másként látom a problémákat. Hanem egyszerűen elegem van a negatív, mindig minden hibát a másikban kell keresni attitűdből. Miért nem szólhat bármilyen ünnep arról, hogy egyetlen egyszer az életben nem valami ellen szólalunk fel? Félreértés ne essék, ahogy írtam, a gondolatiságával egyetértek a leírtaknak...

De miért nem kérdezzük meg önmagunktól azt, hogy biztosan itt kezdődnek a problémák? És ez esetben nem mi vagyunk az a bizonyos hal feje? Értem ez alatt azt, hogy vajon mi volt előbb? Az emberi negativitás, vagy a rosszul működő társadalmi, szociálpolitikai rendszer? És, ha egyszer felkelünk reggel, miért nem a pozitív oldalát látjuk a dolgoknak, vajon már nincs olyan, valahol útközben elfogyott?

Miért nem szól arról az anyák napja - ha úgy érezzük, hogy szeretnénk megünnepelni - a köszönetről. Nem csak az anyáknak, hanem minden barátunknak, ismerősünknek? Mindenkinek, aki egy kicsit is közel áll hozzánk? Hogy miért? Mert elfelejtettünk adni. Pontosabban önzetlenül adni. Minduntalan azt várjuk, hogy valamit kapjunk cserébe. Talán a goromba hivatalnok azért goromba, mert egy hasonlóan goromba emberrel találkozott előttünk? S talán, ha nem úgy állunk hozzá, akkor nem csak a saját, hanem az Ő, vagy az utánunk következő ember napját is szebbé tehetjük pusztán azáltal, hogy segítünk. Önzetlenül.

Nehéz önzetlenül köszönetet mondani? Nem? Próbáljátok ki...

Elvégre minden nap anyák, apák, nők és férfiak, felnőttek és gyerekek napja. Minden nap megtehetnénk ezt az apró gesztust, hiszen nem kerül semmibe. Csak elszoktunk tőle. És inkább utat engedünk az egyszerűbb, ámde alantasabb érzéseinknek... De miért?

Vajon azt várjuk, hogy majd ha helyreáll a gazdaság, akkor sokkal pozitívabbak lesznek az emberek? Miért nem fordítva? A pozitivizmus nem fordíthat a gazdaság kerekén? Ismerek szegény embereket, akik tökéletesen boldogok a saját életükben, s gazdagokat, akik nincsenek is tisztában a lehetőségeikkel, s az érzelmeikkel.

Nekünk nincs lakásunk, se autónk, de amikor a Fiatalúr, vagy a feleségem szemébe nézek, akkor tudom, hogy bármi is történik velem aznap a munkahelyemen, vagy bármerre, ahol járok, biztos lehetek magamban. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a mi halunk feje biztosan bűzlik... viszont nem kifogásokat keresek, már gyűlölködöm a rendszeren. (Ha néha meg is történik, igyekszem visszanyerni rövid úton a bizodalmam.) Hanem megpróbálom megoldani a problémákat minden rendelkezésre álló eszközzel... Talán nem így juthat előre inkább a világ? 

És eközben hálás vagyok a szeretteimnek, amit el is tudok mondani nekik úgy, hogy közben nem várom el, hogy adjanak. Mert mindnyájan adunk egymásnak valamit... s talán ez sokkal fontosabb annál, mint hogy ki az "erősebb", az otthon maradó, gyermekét nevelő anya, vagy a dolgozó apuka. Egymás nélkül ugyanis éppen fele annyira erősek, mint együtt. És a probléma inkább itt kezdődik... az egyedüllét ugyanis (általában) nem varrható senki nyakába, ketten kellenek hozzá, viszont van előélete, és sok megoldatlan probléma, de ez már egy másik történet...

Egy kis OFF a végére: a jövőben a blog.hu helyett a Tumblr-en folytatom a blogolást. Ha továbbra is szeretnétek követni, akkor: http://www.tumblr.com/blog/andnowsthingcompletelydifferent

Most még üres... de majd...