Azon gondolkodtam ma reggel, hogy mennyire fárasztó dolog is anyának lenni. Főleg így férfiszemmel. A folytonos fáradság, az éjszakai alvásmegszakítások, az etetés ritmikus hullámzása. Ehhez képest mi férfiak, ha csak tehetjük végig tudjuk aludni az éjszakát (persze, ha a mama nem ébreszt fel), mert megszokjuk a gyermek mocorgását, sőt idővel még a kisebb sírást is. A nőknek azonban nem adatik meg e luxus.

Persze mondhatnánk, hogy mi pedig dolgozunk 8-10-12 órában (a megfelelő aláhúzandó), s legfeljebb pihenni járunk be a munkahelyünkre, ha lehet. A nő azonban otthon igyekszik kielégíteni minden igényét a gyermeknek, illetve emellett mindent megtenni, amit a háztartás megkíván. Nem mondhatnók azt, hogy egyik vagy másik jobb. Minden tevékenység ugyanúgy szükséges ahhoz, hogy az ember kicsiny kis kolóniája valóban megfelelően fejlődjön, éljen, és élvezze az életet.

Mert erről kellene szólni minden napnak. S nem arról, hogy ki dolgozik, küzd jobban, erősebben az egységért, a családért. Hiszen egy mindenkiért, mindenki egyért.

Mindazonáltal le a kalappal az anyák előtt. És azt gondolom a férfiak előtt is (már amelyik megérdemli, és persze vica versa igaz ez). Ha a mai világban képesek vagyunk valódi családként fellépni, és élni, akkor már egy komoly lépést tettünk egy fáradt hajnalon a valódi családdá válás felé.