A hétvégén nagy és fárasztó napra virradtunk. Előttünk állt a költözés. A két és félszobás albérletünket hagytuk ott, hogy átköltözzünk az anyósék családi házába, és egy kicsit összehúzva magunkat, igyekezzünk spórolni egy kis pénzmagot, hátha mégis lesz félszocpol, és egyet újra előreléphetünk. Mondjuk az egy külön mesét megér, hogy mennyire nem tudsz előre lépni, ha nem legalább megfelelően erős középosztálybeli családok állnak a hátad mögött. Mi is csak topogtunk egy helyben, de ez van, kár ezen siránkozni... szóval a költözés.

A Fiatalúr egészen jól viselte a dolgot, talán még élvezte is maga körül a zsongást, s persze természetesen az Ő cuccait vittük első körben az új helyre, hogy a mamával együtt egész nap ellegyenek. Sajnálatosan a sok zűrzavar miatt éjszakára nemhogy elfáradt, de inkább felborult a kis világa, mert ahelyett, hogy aludt volna, nagyjából óránként kelt fel. Így összességében nem csak, hogy kiheverni nem tudtuk a költözés folyamatát, de másnapra még jobban elfáradtunk.

A kupi persze maradt ugyanakkora, ezért újabb menet kezdődött vasárnap. A cuccok szétpakolása. Egy lakásnyi cuccot kellett nagyjából egy szobába bezsuppolni, persze, a bútorok nagy része ment ki a fészerbe, vagy el-el dugott helyekre, hová a nap is alig süt be. Ez a nap is elég nyugtalanító volt a Fiatalúr számára, ráadásul egyikünket mindig lelassított a munkában, ezért viszonylag lassan haladtunk. Azonban estére még így is összeszedtük magunkat. És láss csodát. A tegnap éjjelt a gyermek már viszonylag nagy nyugalomban töltötte, amiért a mamával igen hálásak is vagyunk neki.

Tudom, tudom, az anyósékkal összeköltözni lehet, felér egy öngyilkossággal, de majd meglátjuk. A viszony jó, remélem így is marad, én pedig képes vagyok kompromisszumokat kötni, hogy a Pici jövőjéről van szó. Arról nem is beszélve, hogy remélem, így lekerül némi teher a mama válláról, már ami a felvigyázást illeti. A nagymama jó dadus, és csak heti két alkalommal dolgozik már.

Szóval, hajrá!