Ciki, nem ciki, de ezt elmondom. Tegnap, meglett férfiként sírva fakadtam a buszon hazafelé. Átvitt értelemben, és valóságosan is. Nem tudom, hogy ez annak tudható-e be, hogy most már én is a vállaimon érzem a gyermek súlyát, minden értelemben, vagy "csak" az érzelmek így találtak utat a felszínre...

Történt, hogy tegnap az egyik buszmegállóban álltam, várva a következő buszt, mikor egy pár szállt le az egyik járatról. A fiatal férfi ordítva magyarázott, vitatkozott a nővel, miközben az hallgatta, és ugyancsak ordítva válaszolt. A karján azonban egy gyermek ült, lehetett talán egy éves forma. Olyan mennyei mosoly ült az arcán, hogy még most is beléfacsarodik a szívem, és könny szökik a szemembe. Csak ült ott, nézte az apját, és mosolygott.... de nem figyeltek rá, talán csak én láttam meg a mosolyát, nem tudom...

Szörnyű élmény volt, mégis természetfeletti. Az egész jelenet, ahogy lejátszódott. Ahogy az emberi önzés, düh és szenvedés (fiatalok voltak, nem szeretnék ítélkezni, de gyanítom nem "vállalt" gyermek volt...) állt szemben az ártatlansággal... gyönyörű, de fájdalmas.

Szegény Mama otthon meg megijedt, hogy mi történt... semmi, csak lassan megtanulja az ember becsülni mindenét, ami van, és szánja azokat, akik mindezt nem tudják...

Gyönyörű, de szörnyű... nagyon remélem, hogy csak kívülről lesz részed ilyesmiben Fiam. Mindent elkövetünk, hogy így legyen...