A kicsi sír, mert fáj a hasa. A mama pedig egyre fáradtabb. Szegények nagyon rosszul viselik ezeket a napokat. Én pedig igyekszem mindent megtenni, hogy amikor csak lehet, tehermentesítsem a mamát. Támogatom érzelmileg, testileg, lelkileg, ahogy azt szerintem egy szülőnek illenék. Mégis az ember gyakran érzi azt, hogy ezek a "szép" pillanatok, amelyek csak arról kellene, hogy szóljanak, hogy milyen gyönyörű is a kisbabakor és milyen jól érzik benne magukat a szülők, csupán elsuhanó pillanatok. A fáradtság, de talán inkább a tehetetlenség oly sok érzelmet öl ki az emberből, hogy nehéz pótolni a gyermeki, és az egymás iránti szeretettel.

Amikor a mama sírva fakad, és könnyek között azt mondja, hogy mennyire türelmetlen, mennyire nem érzi néha, hogy mit kell tennie, hiszen nem tudja megnyugtatni Picúrt. Akkor végső elkeseredésében mindig felteszi a kérdést, vajon jó szülő vagyok én? És tényleg mindent megteszek annak érdekében, hogy szegény gyermek ne sírja végig a fél napot, hogy ne fájjon a pocakja, vagy ne legyen nyűgös, hisztis?

Amikor hajnal fél négykor csak rovom a köröket a szobában, hogy lassan elszenderedjen a gyermek, én néha ugyanezt a kérdést teszem fel. Biztosan mindent megteszünk/megtettem?

Amikor elhatároztuk, hogy szeretnénk gyermeket senki sem készített fel minket ilyen dolgokra, de gyanítom az emberek többsége nincs felkészülve az át nem aludt éjszakákra, hanem csak csendben azért szorít, hogy az Ő gyermeke ne lármázzon, ne legyen hasfájós. Vajon felkészülhetünk-e egyáltalán testileg és lelkileg, hogy mennyire kiszívja az ember velejét is egy újszülött.

Azt hiszem erre csak mostanában döbbenünk rá. Amikor azon kezdünk el gondolkodni, hogy mennyire megváltoztunk az elmúlt 2 hónapban (tényleg?), amikor rájövünk, hogy azok a képek, amelyek a fejünkben éltek még Picúr születése előtt talán mégsem egyeznek meg a valósággal. És közben rájövünk, hogy a változás elkerülhetetlen, hiszen roppant felelősséget vállaltunk a nyakunkban, amit a nagyszájúak elkendőznek (aztán persze otthon ugyanúgy gügyögnek, mint mi), a belevalók, pedig minden mozzanatát felvállalják még a változásoknak is.

Egy életre megváltozik minden, hiszen ez a legnagyobb kaland, amiben eddig részünk volt, és változás nélkül ezeket a dolgokat nem lehet átélni. Ahogy ezeket a változásokat nem lehet eltitkolni a külvilág előtt sem, és a barátoknak igenis el kell fogadni ezeket, pusztán azért is, mert megváltoztak bizonyos preferenciák.

Úgy vélem, valahol ezt teszi az embert igazán jó szülővé. Megpróbál felülemelkedni azokon a problémákon, amelyeken nem tud változtatni, de közben mindent megtesz azért, hogy a kis családja ugyanazt a szeretet érezze, amely a gyermek születése előtt vette őket körül. Mindeközben pedig nekünk férfiaknak akkor is ott kell állnunk, amikor a mama elfárad, mert már nincs újabb kar, akinek át tudnád adni a porontyot. Ez a legnagyobb felelőssége mindannyiunknak, a helyén kezelni a problémákat, akkor is, ha nagy a nyugalom és akkor is ha éppen Picúr kivágja a magas C-t.