Valahol azt érzem, hogy hihetetlenül háládatlan szerep a miénk. Látunk, de nem érzünk, halljuk, de mégsem halljuk meg a porontyunkat igazán. Hiszen nem lehetünk ott. Nem lehetünk Vele minden nap. Számomra óriási próbatétel ez. Nem azért, mert azt érzem, hogy elszalasztok sok mindent, persze ez is nagyon fontos dolog, hanem, arra gondolok Ő mit szalaszt ez ez által.

Ha látom, nap, mint nap a felismerés mosolyát, mindig átfut az agyamon, mennyivel jobb lenne még több időt tölteni Vele, és persze nem csak Vele, hanem a Családdal. S közben gyakran elgondolkodom azon is, vajon mennyire vagyok felkészülve a folytatásra. Ambivalens érzések ezek, amit nem feltétlen a szív, de az ész képes néha megválaszolni. S tudom, hogy folytatni kell, hiszen messze még a vége...

Aztán a hétvégék, azok a rövid, de csodálatos kis hétvégék... Amikor arra ébredsz, hogy gyermeked, egyik kezének hüvelykujjával a szájában, másik kezével pedig éppen az orrodat kívánja lecsavarni. Aztán, ahogy lassan elernyed, és hangos szuszogásba kezd, és máris bújuk vissza csigaházába, a mama mellkasához húzva. Kinn a szabadban, tolva a babakocsit, s közben azt figyelve, hogy először még csodálkozva, majd egyre nagyobb bátorsággal üldögél a Fiatalúr és tétován, aprókat pislogva fedezi fel a környezetét. Hogy néha már aludni sem szeretne, hanem csak annyit kíván, hogy toljuk, toljuk ki a világból...

Valahol háládatlan ez a világ, hiszen nem lehet mindenki olyan helyzetben, hogy ott legyen minden pillanatban. S háládatlan, mert aki megteheti, nem él vele. Mégsem érzem magam rosszul, hiszen tudom, nem is olyan messze, de vár valahol egy halványbarna szembogár...