Egyik este eszembe jutott az első nap. Mármint az a nap, amikor hazavittük a Fiatalurat. Előtte négy nap magány, utána egy élet immáron hármasban. Üdítő változatosság. És meseszép világ (igen, még akkor is, ha éppen egy átbömbölt éjszakán legfeljebb, ha 2 órát aludtunk, aztán másnap várt a munka). De térjünk vissza az első naphoz.

Emlékszem, vittem a kis hordozómat a BKV-n, és persze a kíváncsi szemek azt lesték, milyen kis apróság bújik meg a hordozóban. A mosoly viszonylag hamar leolvadt a kíváncsiskodók arcáról, meglátván a hordozóban rejtőző szatyrot. Mekkora egy bunkó vagyok... Gondolták magukban, de minek is magyarázkodni, nem? Aztán alig egy órával később már egy bömbölő apróság hintázott a hordozóban, akit a kíváncsi szemek nem láthattak már, mert hazafelé inkább taxival mentünk, hogysem a BKV nyújtotta immunerősítő tréningnek tegyük ki a babát.

Érdekesmód, amikor átpakoltuk a hordozóba, egyből sírni kezdett, de, ahogy sétáltam vele a folyosón, rögtön elhallgatott, és csendben álomba szenderült. Még a boríték zörgése sem keltette fel, amit a dokinak adtunk.. naná. Sőt, voltak olyan kedvesek a taxisok, is, hogy még a diszpécser is sok boldogságot és egészséget kívánt. Nofene. Aztán, ahogy hazaértünk azonnal elkezdtem téblábolni. Elvégre az vesse rám az első követ, aki tudja, hogy mit kell csinálni egy gyermekkel a szülést követő 4 nap múlva. Mondjuk most már én is tudom, de akkor?

Az ember folyton megnézi, lélegzik vajon? Nincs esetleg melege, uram 'bocsá, nem fázik-e? Azért az mégis csak rosszabb, mert meg is fázhat. A gyermek meg nagy ívben tojt az aggodalmaimra és enni és aludni akart. Ennyi. Jobban belegondolva, ez a kombó nálam is bejön, csak viszonylag ritkán tudom gyakorolni, talán hétvégén, ha kapok belőle egy kis ízelítőt. Szóval mit tehet az ember? Nézi, amíg bele nem fájdul a szeme, hallgatja, amíg a füle... na jó, csak vicceltem. Néztük. Napestig. Figyeltük, ahogy nő a haja, ahogy mocorog, ahogy az ember a csodájára jár minden nap, minden mosolyának, és persze minden kakis pelusnak.

Aztán ott vannak az apróságok. Ahogy hazaérkezel a munkából, és még nem lát/hall Téged, de aztán megszólalsz, és Ő a hang irányába fordul, majd egy-két másodperc és Rád fókuszál, aztán ahogy az idegpályákon eljut a felismerés, úgy lesz egyre szélesebb is a mosolya. Aztán a végleges megerősítés (apa hazajött!), gurgulázó kacajjal megspékelt őrült kapálózás, hogy az anyja alig bírja visszafogni.

Szóval eltelt nyolc hónap. Ha minden napjára konkrétan nem is, de többségére úgy emlékszem, mintha ma lett volna, pedig néha a saját nevemre sem emlékszem... Jó ez így, ahogy van. Mindenestül.