...időnként mindenkinek, és aztán megint mehet, minden tovább. Nagyon is igaza volt Hofinak, mint általában mindig. Lassan kezdem érezni egy újszülött gyermek mindennapi súlyát a vállaimon, és persze nem csak én, de a mama is. Ahogy Vekerdy Tamás, gyermekpszichológus is fogalmazott "leeszik az ember húsát", milyen igaz, ugyanakkor mennyire előremutató a két dolog is egyben. Szükséges a szünet, szükséges az, hogy a szülő így, vagy úgy de kipihenje magát, hogy aztán újra bele tudja vetni magát a gyereknevelés rejtelmes ösvényibe.

Két dolog jár a fejemben. Egyrészt hihetetlen öröm, hogy ezt a dög meleget az anyósoméknál tölthetjük, így a baba és a mama legalább nem szenved annyira. Persze ez sem igaz, hiszen a mamát nem tudja az anyósom mindig pótolni, nem tud ott lenni, hogy segítsen. Pedig mekkora könnyebbség az. Bele sem merek gondolni, hogy mit érezhetnek azok a fiatalok, akik nem kérhetnek segítséget, vagy ne adj' Isten egyedül élnek... Szóval egyrészről hihetetlen jó dolog ez, másrészről viszont nem. Hiszen nem otthon vagy, nem a megszokott környezetben, itt alkalmazkodnod kell másokhoz, és néha még önmagadhoz is.

Néha én is érzem, hogy ingerültebb vagyok a kelleténél (pedig alapvetően nagyon nyugodt természetű vagyok), és ezt megérzi Picúr is, sőt, néha azon kapom magam, hogy hajnali 3-kor nem megnyugtatóan, de inkább idegesen altatom, és persze, hogy nem alszik el. Kellemetlen próbatétel ez gyermek és felnőtt számára egyaránt. Aztán reggel visszagondolok, és majdhogynem sírva fakadok, hogy milyen ingerülten viselkedtem, és ez roppant mód nyomasztja az embert. Kicsit olyan, mintha nekem lenne szülés utáni depresszióm, ami egyrészt lehetetlen, másrészt a helyzet analizálását követően rögtön kiderül, ezúttal tényleg a körülményekben kell keresni a hibát...

Szóval néha kell egy kis áramszünet. Hogy feltöltődj, hogy újra 100 százalékon tudj pörögni, és elviselni a forró és a hideg napokat egyaránt, hogy ne viseljen meg a mindennapok harca, s, hogy ne érezd azt, az egész világ összeesküdött ellened. És a legfontosabb, hogy a tehetetlenség ellen tenni nem tudsz semmit (sosem tudod meg, hogy éppen miért sír a gyerek, csak találgathatsz). A tehetetlenség pedig gyakran szül indulatot, amit le kell vezetni, nem egymáson, nem a gyereken, legalább is nem a szó szoros értelmében, hanem beszélgetéssel, meséléssel, táncikálással, és azzal, hogy ha elő tudsz csalogatni egy mosolyt az egy órás sírás után, máris nem tűnik akkorának a probléma...

Csak légy önmagad, és légy pozitív... addig is..