Az utóbbi időben jócskán belevetettem magam a mindenféle szakkönyvek tengerébe. Legyen szó kommunikációs, motivációs, vagy éppen marketinges könyvről. Aztán a kezembe került Sir Ken Robinson: Az alkotóelem című könyve. A neves professzort a Ted.com-on láttam először, ahol arról beszélt, hogy az iskola hogyan öli meg a gyermekek kreativitását, illetve az uniformizált, sztenderdizált folyamatok, miképpen gyártanak Phd-ért küzdő embereket belőlünk, miközben a diploma helyett a gyakorlati tudás ér egyre többet. De most igazából nem is erről a részéről szeretnék beszélni...

Sor Robinson könyvében volt egy érdekes mondat. E szerint "ma halvány fogalmunk sincs, hogy mit csinálnak majd a gyerekeink, amikor nyugdíjba vonulnak 2075-ben". És valóban. Az emberiség nagyjából az elkövetkezendő öt évre is nehezen képes megjósolni, hogy mi lesz. Pedig 100 évvel ezelőtt ugyanezt egyszerűen megtették az eleink. És valamilyen szinten tudták is, hogy meddig jutnak nagyjából előre. Legalább is nem sokat tévedtek. S, persze ennek megfelelően nevelték a gyermekeiket, a mi nagyszüleinket. De, ha belegondolunk, még a szüleink is egy sokkal kiszámíthatóbb világba születtek.

A változás az utóbbi 15-20 évben gyorsult fel rettentően. Ma már nem az hangzik el, hogy ne nézz tévét annyit, hanem, hogy menj el a gép elől, és menj ki a szabadba egy kicsit a friss levegőre. Ahová persze viszed a laptopot, tabletet, okostelefont, és nagyjából ugyanazt tudod folytatni, amit benn a szobában elkezdtél. Ahogy a tévé, vagy a táskarádió az élet részévé vált a szüleink, nagyszüleinknek, úgy a számítógépek, és az internet nem csak a részünk, de tulajdonképpen a harmadik szemünk, fülünk, stb...

Mint kezdő szülő persze mondhatom azt, hogy majd az én fiam másként lesz nevelve. Sokat túrázunk, olvasunk igazi könyveket, játszunk, stb. Persze, ez szükséges, de mi lesz 5 év múlva? A jelen fejlődés szerint akármi. Megjósolhatatlan a technika további robbanásszerű fejlődési irányai. Hová megyünk? Mire lesz szüksége a gyermekeinken ahhoz, hogy aztán a felnőtt életükben ne hátránnyal, hanem előnnyel induljanak?

Hiszen hogyan tudnám eldönteni, hogy mi jó Neki, vagy mi nem, ha azt sem tudom, hogy mi lesz holnap?

De ez csak a dilemma egy része. A másik, hogy az általában tankhajóként mozgó oktatás hogyan képes lereagálni mindezt? És valóban, ha az elmúlt 100 év iparosodásának gyártottuk a katonákat, és mára már elavult ez a rendszer, de az oktatás még most sem volt képes átállni, akkor hogyan tud reagálni erre a rapid, 10-20 éves változásra? Még belegondolni is borzalmas. Ráadásul most már az oktatás is kötelező. De vajon megéri? Megéri azt mondani, hogy nem érdekel, a gyerek foglalkozzon azzal, amit igazán szeretne, amit érez, vagy tegyük bele egy uniformizálásra szakosodott kemencébe, hátha kisül belőle egy újabb diplomás, aztán majd meglátjuk mi lesz?

Borzalmas jövőkép, és minél mélyebbre igyekszem ásni magam bele, annál sötétebb a mély. Ugyanakkor a fény is látható, csak néhány szabályt kell megszegni hozzá, és milyen furcsa dolog is ez az én számból.... Sir Robinson forradalomról beszélt, mint a gyors változásokra adott gyors reakció. Azt hiszem igaza van, ezt a helyzetet másként nem is lehet lereagálni.