Alig, hogy a kezünkben tarthatjuk a létezés egy apró csodáját, minden férfi (és gyanítom a nők is), azon kezdenek el parázni, hogy vajon mi lesz, ha hazavisszük, vajon alszik-e éjjel, és nappal? És én hogy pihenek majd mellette? Tudok aludni, amikor Ő? Mit tegyek majd, ha nem alszik el? És ordít egész éjjel. Mit szólnak a szomszédok, vajon toleránsak lesznek, vagy átdörömbölnek? Hogyan hat ez majd a munkámra?

Teljesen jogos kérdések, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindezek nem fordultak meg az én fejemben sem, ugyanakkor, talán a születésemtől elkísérő sztoikus nyugalom azt mondatta velem, hogy nyugalom. Ez a legfontosabb. Nyugalom. Nincs semmi baj, minden a helyére kerül, csak idő kell hozzá, hiszen a kisember, aki ordít, ha éhes, ordít, ha nyűgös, vagy éppen ordít, ha szüksége van egy kis babusgatásra, pont azért nem József Attilát idéz, mert egyelőre erre képes arra. Ordítani, arra igen. Később valószínűleg nem tudjuk majd levakarni Őt a hülyeségeivel, ha egyszer megtanul olvasni, most azonban "ennyivel" kell beérnünk.

Ahogy egy újszülött egyelőre nem képes a kifejezések széles tárházát elénk nyújtani, úgy felé sem tudunk olyan értékeket közvetíteni, amelyek egy felnőtt ember megnyugtatására alkalmasak. Elég, ha szorosan körbefonjuk karjainkkal, és éreztetjük Vele azt, amire szüksége van: nyugalom és biztonság. Hiszen mindeddig csupán olyan behatások érték, amelyek korábban soha. Egy teljesen új élet áll előtte, annak minden előnyével és hátrányával. Ám az eddigi tapasztalatom azt mutatja (és persze a józan és is azt diktálja), hogy mindinkább passzív befogadóként van jelen, s így valóban néhány alapvető szükségletet szeretne csupán magáénak tudni.

Volt, és valószínűleg lesz még olyan, hogy hiába küszködünk és megyünk egymás agyára a mamával, hogy kitaláljuk, vajon mire is ez a nagy riadalom, miért bömböl összeszorított és vörös szemekkel? Talán éhes, fáj a pocija, vagy front jön? Csak az ég tudhatja. De az biztos, hogy ha nyugodtan végiggondoljuk, hogy mi lehet (olyan sok variáció azért nincs) a probléma, hamar meg tudjuk nyugtatni.

A mama gyakran fúj rám (persze csak kedvesen), ha azt látja, hogy átveszem, és szinte azonnal megnyugszik. Szépen elhelyezkedik a vállamon, 10 másodperccel később az egyik keze már teljesen lecsúszik, és Ő nagy böffentések közepette horpaszt. Az elmúlt három hétben megtapasztaltam, hogy az anyák min mennek keresztül, amikor minden idejüket leköti a gyermek, főleg, ha "macerás", de úgy vélem, hogy ha jobban bíznának bennünk, férfiakban, akkor talán mi is többet tudnánk valóban segíteni. (Arra most nem térek ki, hogy azért a társadalom is erősen anyacentrikus, miközben jó néhány dolgot elvárnak tőlünk is.) Nem tudom, ki milyen, de azt hiszem, hogy nekem szerencsém van a önmagammal, és azzal, hogy nyugodtan tudok szólni a legnagyobb krízis közepette is mind a mamához, mind Picúrhoz.

És imhol a másik komoly kérdés. A mama. Mármint a mama nem kérdés, viszont a hormonális változások igen. És ezt a terhet is nekünk kell "viselni", akár tetszik, akár nem. Igen, a mama sírósabb lett, igen, kiborul mindenen, igen, el kell ismerni, hogy sok mindent tesz azért, hogy az egész családban mindenkinek jobb legyen. Így van ez rendjén. Hiszen tudjátok, higgadtság, nyugodtság, és nem lesz gond.