Az elmúlt két hétben folyamatos kísérletezésben vagyunk a Fiatalurat illetően. Kezdett ugyanis egy kicsit elkanászodni. Már nem volt hajlandó, csak rajtunk aludni, az ágyát messziről kerülte, így nem annyira sikerült kialudni magunkat, amitől persze feszültebbek lettünk mindketten a mamával, amitől persze a Fiataúr is feszültebb lett. Tiszta 22-es csapdája. Éreztük, hogy valamilyen drasztikusabb megoldáshoz kell folyamodnunk, csak nagyjából fogalmunk sem volt, hogy mihez...

Ekkor kapta meg egy vadidegentől (két gyantázás között) a mama a "Minden gyerek megtanul aludni" című könyvet. E szerint a gyerek már képes lenne átaludni az éjszakát, és meg is tehetné, de a korábbi beidegződések, amelyeket tulajdonképpen mi, szülők táplálunk bele, alakítják úgy a gyermek alvását, ahogy. És ez vezet az alvászavarokhoz. Pedig a képlet egyszerű, csak általában nem látjuk a fától az erdőt.

A gyermek azt tanulja meg, amit lát, hall, érez. Ha ordít, felvesszük, adunk neki enni. Ha letesszük játszani, játszik velünk. Ha fáradt ordít, és felveteti magát. Egyszóval tanul tőlünk. Ebből ered a könyv alapgondolata is. A gyermek azt is meg tudja tanulni, hogy mire való az ágy, és hogy neki mit kell tennie ott. A baj csak annyi ezzel a dologgal, hogy a gyermek azt is megszokta, hogy ha ordít, akkor rohansz és felveszed... itt pedig sokat ordít szegényke, legalább is az elején.

Szóval meg kell tanulnia aludni, nyugodtan, az ágyában, hogy a szülei ne purcanjanak ki. Így este leraktuk az ágyába, ahol persze elkezdett ordítani, majd 3-5 percenként felváltva odamentünk hozzá megsimogattuk, elmondtuk, hogy itt vagyunk minden rendben, de már nagyfiú és meg kell tanulnia egyedül aludnia. Az első nap rettenetes volt. Nagyjából egy órát sírt és minden percben szerettük volna felvenni és magunkhoz szorítani, és elmondani, hogy minden rendben, de tudtuk, hogy azzal újra elrontanánk mindent. Ezt végigcsináljuk.

Két hete kezdtük, ahogy már említettem, és ma már ott tarunk, hogy 5 perc hiszti az ágyban elalváskor, majd kétszer felkel éjszaka még, végül reggel 8-ig alszik. És végre a Mama is kialudhatja magát. S, hogy mindezt milyen áron? Na azt nem tudom... Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy szívtelenség volt-e vajon így szenvedtetni a gyermeke? Vagy végeredményben jót tettünk Vele? Őszintén? Nem tudom... és szerintem, ha valaki azt állítja, hogy tudja, hogy ez mivel jár, mi változik meg benne ezáltal, és hogyan csapódik ez le az Ő lelkivilágába, az hazudik. A legőszintébb válasz a nem tudom...

Tény azonban, hogy mosolygósabb lett a Fiatalúr, a Mama is tud aludni, így a 22-es csapdája inkább egy önerősítő körforgássá vált, mint negatív folyamattá. Örülök, de nem biztos, hogy újra vállalnám, és még egyszer hallgatnám azt a kétségbeesett ordítást...

S, hogy hogy jön ide a gipszkarton? Nos útközben anyóséknál is belendültünk és átalakítjuk a nagyszobát. Leválasztunk egy kis sarkot a Fiatalúrnak, hogy neki is legyen saját zuga. Talán ez is hozzájárulhat a nyugodt alvásához, és ahhoz, hogy valóban kiegyensúlyozott legyen a baba.