Ahogy ígértem, egy kicsit visszaugrok az időben, és, mint egy hármasugró, igyekszem az elmúlt három hetet, kisebb-nagyobb ugrásokkal abszolválni. S, hol is kezdhetném, mint a születésnél? Remélem Picúr egész élete hasonlóan mosolygós és "vicces" lesz, mint amilyen a mi esténk volt három hete. A történet ugyanis nem szokványosan kezdődött, viszont egészen máshol ért véget. A MÁV-kórházban. Pedig a János-kórházban kezdtünk. Mielőtt bárki is rosszra gondolna, vagy azonnal anyázni kezdene valamely műintézményünk kapcsán azonnal közbe is szúrnék egy mondatot: az események láncolatát egy reped hüvelykujj, és nem a nyákdugó indította el...

Valamint azt megelőzően egy labda, amely sajnálatos módon, igencsak rosszul találta el a sógorom hüvelykujját, aki a cimboráival focizott, és kapusként igyekezett maradéktalanul ellátni a feladatát. Talán túl jól is. Ilyenkor mit tesz az ember? Vár. Hátha elmúlik a dolog magától, és talán nem fáj majd annyira. Sajnos ez esetben sem jött be ez a népi gyógymód. Ennek örömére egy viharos szombati éjszakán kikötöttünk a János-kórház baleseti sebészetén. A hely önmagában felér egy billentyűzettel elkövetett tarkón vágással, de csak abban az esetben, ha a "space" benne ragad a fejünkben. Minden kezdő novellistának kötelezővé tenném a szombat esti balesetit. Ha Rejtő még élne, valószínűleg Ő is oda látogatna néha jellemrajzokért. (A kedvencem a három tinédzser kislány, akik bulizni indultak, de 10-kor már a balesetin voltak...)

Szóval leültünk, s, ahogy lenni szokott két-két és fél óra várakozás után sorra is került kedves sógorom, aki elő is adta panaszát (csak a jegyzőkönyv miatt jegyzem meg, az éppen aktuális röntgenes hölgy igencsak kitartóan pályázott a legtaplóbb doktornő címre). Mindeközben a mama jelezte felém, hogy éhes, a lábfeje kétszeresére dagadt, és vizes is, pedig az eső csak éppen akkor kezdett esni. Kinn. Mondtam neki, hogy rendben, semmi gond, gyorsan hazaviszem, aztán visszajövök sógihoz, hátha addigra Őt is begipszelik, vagy a dühös doktornő esetleg felfalja.

Hazafelé a kocsiban még arról is beszélgettünk, hogy milyen jól lehűlt a levegő, a tikkasztó meleg után, ahol még az aszfalt is izzadt, nehogy akkor kezdj szülni, amikor még nem vagyok otthon, Te lány. Nem, a fenéket nem. De, ahogy Vonnegut is megjegyezte többször Az ötös számú vágóhíd című regényében, "így megy ez". Ekkor még csak a csontjaim legmélyén éreztem, hogy pénteken este többet kellett volna aludnom, illetve, hogy szombat egész nap többet kellett volna ennem, de még nem tudtam, hogy hosszú 48 óra vár rám. Alig értem vissza a Jánosba, ahol 3 óra várakozás után végre begipszelték a sógor kezét is, amikor jött az a bizonyos telefon.

"Apa, felraktam a lábam a falra, hogy kényelmesen legyek, ekkor hallottam valami pattanást alulról, és elkezdett folyni a magzatvíz, siessetek haza!"

S lőn, hajnali negyed egykor értünk haza, majd az előre elkészített cuccokat, valamint a már elfolyt kismamát bezsuppoltuk a kocsiba, és irány egy másik kórház, ezúttal a MÁV...