Nem titok, apás szülés volt, ahogy az sem titok, hogy furcsa, nagyon furcsa a szülés férfiszemmel. Erősen ambivalens érzései vannak az embernek, miközben a párja/felesége/élettársa szorítja/támasztja/löki a karját. Ambivalens érzések kavarogtak bennem, egyszerre volt lenyűgöző, és egyszerű, egyszerre volt természetes, és valahogy földöntúli érzés. Egy azonban biztos, ha tehetném, újra átélném, és remélem tehetem majd...

Nehéz olyasmiről beszélni, ami az emberek többségének teljesen szubjektív módon csapódik le, kicsit olyan ez, mint a művészet, van, aki a Rubens féle nőkre bukik, van aki az impresszionisták vonalas, vézna csajaira. Hiszen nincs két egyforma ember. S persze van, aki bírja a vért, s van, aki nem. Jómagam valahol a kettő között leledzem, ugyanakkor a szülés alatt még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egy percre is kimenjek a szülőszobából három okból sem: egyrészt a vajúdás alatt, amely a szeretett nőnek fájdalommal jár, csak nem hagyom Őt ott, nem lenne sem fair, sem nemes cselekedet, inkább gyáva megfutamodás egy pszeudo fájdalom elől, másrészt annyi vér azért mégsem volt, hogy a CSI-on nevelkedett ember ne bírná ki.

Harmadrészt, és úgy gondolom ez a legfontosabb, ha nem vagy ott, máris elszalasztottál egy nagyon fontos pillanatot a gyermeked életéből, nevezetesen az első másodpercet. Az első olyan másodpercet, amelyet tétován, kicsit sírva, de magzatmázosan az édesanya mellkasán tölt el. Mikor, mint valami kismacska, szemeit még nem tudja kinyitni, összekuporodik, de eközben jóleső biztonságban tudja magát egy olyan helyen, ahol szeretik. És ez számára a legfontosabb dolog. A bizalom. Hiszen új Ő még itt ezen a földön, nem tudja, mit várhat, mit remélhet, hogy vajon minden nap olyan nehéz lesz, mint ez, s minden nap mindenért meg kell majd küzdeni, ahogy a szülőcsatornában is meg kellett küzdeni minden egyes centiméterért.

Nem beszélve az első pillanatokról, amit az édesapával tölthet el, amíg a fáradt édesanyát ellátják. Pólyában fekve az ápolónő egyszerűen a kezembe nyomta, hogy a következő 2 órát Velünk töltheti, de aztán irány a mindenféle vizsgálatok. Két óra alatt sok minden történhet, két óra nagyon rövid idő ebben az esetben. Nem tudsz betelni a látvánnyal, még akkor sem, ha szegényke továbbra is magzatmázas, és éppen nem hasonlít egy egészséges kisbabára, hanem inkább egy viaszbábra. Mégis ez a két óra olyan, amit, ha nem élsz át, akkor újabb élményekkel leszel szegényebb, és szomorú, de igaz, mindezt nem pótolja a későbbiekben semmilyen más élmény.

De visszatérve a szülésre, amikor a bába azt mondta nekem: "Nézze kispapa, már látszik a haja!" - gondolkodás nélkül odanéztem, még akkor is, ha az agyam egy rejtett zugában tökéletesen bizonyos voltam, hogy nem sok mindent látok majd a véren kívül. De valóban ott volt. Egy új élet első jele, egy új élet kezdete. Ez után a szülést magát végignézni, ahogy a gyermek feje lassan előbújik, ahogy a mama egyre eltökéltebben szorítja a karomat, hogy az orvos mondja, hogy most nyomjon, már mind élmény volt.

Ha meglátod az első pillanatot jössz rá, hogy egy olyan esemény részese vagy, amely nagymértékben befolyásolja szaros életed minden további percét. Hogy az eltökéltség, és a felelősségvállalás egy újabb lépcsőfokára léptél, hogy az életed minden perce mostantól kiszámítottabb lesz minden eddiginél. Hogy a gondolatok ilyentén vortexe egyetlen pillanat alatt suhan át az agyadon, és nem kíméli sem a racionális, sem az emocionális lényedet. Sarokba szorít egy tizedmásodpercre, de csak azért, hogy tudd, milyen kalandok várnak Rád a jövőben.

Igen. Kalandok. Most már hármasban.