Tudom, tudom, hogy ezt már ellőtte a történelem nagyjából 60 éve, de akkor is. Nekem eleddig ez volt a leghosszabb nap az életemben. Igaz, nem olyan rossz értelemben, mint anno régen. De kanyarodjunk vissza a történethez. Szóval becuccoltunk, és irány a MÁV-kórház. Ahol először megálltunk a Podmaniczky utcai bejáratnál, ez zárva volt, majd elgurultunk a főbejárathoz, ahol a poszt azt mondta, hogy guruljunk tovább egy fél kanyart és nézzük meg a Rippl-Rónai bejáratot, addig kinyittatja a kaput. Egy kedves arra járó el is magyarázta, hogy hol van az a bejárat. Persze, nem ott volt...

Csak jelzem, hogy a kocsiban egy folydogáló magzatvízű kismama, egy frissen gipszelt sógor, és egy holdkóros kispapa ült, amely viszonylag furcsa egyvelege a hajnali fél egyes budapesti éjszakának. Szóval kis kitérő után, simán betolattam az egyirányú utcába szemből (soha többé nem hiszek senkinek hajnali fél egykor, hogy merre kell menni), reménykedve, hogy éppen akkor nem jön arra rendőr. De az Égiek továbbra is vigyáztak Ránk, és megúsztuk a dolgot (mondjuk cserébe rám jött a hasmenés, ami azért roppant kellemetlen tud lenni... ilyenkor pláne).

A bejáratnál egy viszonylag erőteljes katonahölgy osztotta a vezényszavakat, hogy hová menjünk, mi csináljunk, tisztára, mint a legutóbbi csapatépítőnk... A szülőszobának nevezett hotelbe a sógor már nem jöhetett be, így érzékeny búcsút vettünk egy óra körül, aztán frissen gipszelt kezével, és persze az autóval a szálláshelyére hajtott. Az egyébként hiperkedves bába kissé szkeptikusan nézett az első gyermekét váró mamára, mivel úgy vélte, messze még a vége a történetnek. Nem is tévedhetett szegényke nagyobbat. De mindent sorjában.

Ha a kedves férfitársaim meghallják és/vagy már hallották a tágulási kifejezéseket (egy-, kettő-, három-, stb ujj széles), akkor új dologgal most nem szolgálhatok. Ha nem, akkor ez jelenti azt, hogy milyen széles a méhszáj, azaz hány ujj fér be... persze nem széltében... Mindez azért fontos, mert minden nő másként reagál a szülésre, pontosabban a nők teste. Jó, a nők is. Bevallom férfiasan, nekem mindkét esetben szerencsém van. Szóval ott tartottam, hogy tágulás. Jó egy ujjnyi volt, mikor beértünk, ekkor a bába egy leheletnyit már felhúzta a szemöldökét, de igazán észrevehető még nem volt a csodálkozása. Az viszont biztos, hogy az orvosunk nem volt 100 kilométeres körzetben. Ugyanis éppen nyaralt a Balatonnál. (Amúgy a négy ujjnál, már kifér a baba feje...)

Biztos, ami biztos, meghagyta, hogy akkor szóljanak, ha netán 2 ujjnyit tágul, mert akkor elindul. Nem titok, nem kellett sokat várni (a beöntéses részre, inkább nem térek ki...). Hajnali 2 óra felé elhelyezkedtünk a szülőszobában, és a mama megkapta a CTG-gépet, ami folyamatosan figyeli a méhösszehúzódásokat, és a különböző fájási szakaszokat. Alig egy órával később pedig már ott volt mellettünk a doki is, aki szintén növekvő kíváncsisággal figyelte a folyamatot, lévén, ritkán lát első gyermekét szülő nőt, ilyen gyorsan "dolgozni". Hiába Picúr eltökélte, hogy jön. És jött. Hajnali fél hat után nemsokkal, azaz a beérkezést követő nagyjából 5 óra múlva már hallani is lehetett a megnyugtató sírását.

Két órás együttlétet követően a mamát áttolták, én meg a cuccokkal együtt átballagtam az újszülött osztályra, ahol egy utolsó puszit adtam a kimerült mamának, és Picúrnak is. Aztán reggel nyolc körül már otthon is voltam, hogy én is kipihenjem a leghosszabb napot. Persze nem sikerült, mert folyton csengett a telefon, így igazából aznap este keveredtem ágyba, és tudtam aludni pár órát 48 óra talponlét után. Mondjuk a helyzet azóta sem javult, de erről majd a későbbiekben.

Itt jegyezném meg, hogy le a kalappal a mama előtt, aki mindent érzéstelenítés nélkül csinált végig!