Kedves Picúr,

nagyjából sejtésem sem lehet, hogy mire felnősz lesz-e még blog ebben a formában, így azt sem tudhatom, hogy olvasod majd-e ezeket a sorokat, de szívből kívánok Neked boldog egy hónapot! És persze a Mamának is. Azt hiszem, hogy munkás egy hónap van mögöttünk, igyekeztünk összeszokni, kitalálni a gondolataid, hogy éppen mit, miért csinálsz, reméljük több, és nem kevesebb sikerrel. Reménykedünk abban is, hogy ez az egy hónapnyi szerencsétlenkedés nem hagy benned mély nyomot (bennünk hagyott, de ez más kérdés), és boldog gyerekként, és majdan felnőttként élsz tovább... mondjuk éppen most olvastam, hogy a globális felmelegedés most kezd rá igazán, ha szerencsénk van, az ember lesz elég okos, és nem annyira kapzsi, hogy kitaláljon valamit, és ne csessze végképp szét e gyönyörű bolygót...

Szóval egy hónap eltelt. Mondjuk inkább sírással és nevetéssel vegyesen, mint netán súlyos apátiával küszködve, ami azért jó, hiszen nagyjából ez a természet rendje. Eszel, sírsz, alszol, és ezen időszak alatt telerakod a pelust, hogy aztán a hátad közepén folyjon végig, és a hajnali órákban kelljen megfürdetni újra... hiába ezek a gyereknevelés szépségei.

Arról nem is beszélve, amikor csak állunk, és halvány lila sejtésünk sincsen arról, hogy éppen mit és miért szeretnél tenni. Aminek a végeredménye általában egy kiadós bömbölés, de erről majd később... Viszont nincs olyan pillanat, amikor az ember szeme ne fátyolosodna el, ha óriásit szuszogva alszol a mellkasomon, miközben a karom a popsid alatt, és csendben ringatlak az éjszaka közepén. Apró ujjacskáid erősen kapaszkodnak a szőrbe (sosem gyantáztam magam, de most már nem is kell..), miközben halk szuszogásodat csak néha szakítja meg egy-egy elégedett böffentés, cuppogás.

A mindennapok fáradalmait bőven kompenzálja bármilyen mozdulatod, még akkor is, ha éppen nyűgösködsz, és ezért mi is ingerültebbek vagyunk, ugyanakkor mi is tanulunk. Tanuljuk a mozdulataid, a sírásod, vajon mi, mit jelent. Tanuljuk az együttélést, a családot, a megbánást, a reményt.Tanuljuk közben azt is, hogy milyen úgy felnőttnek lenni, hogy közben megtartjuk a gyermeki lélek egy szikráját. Nehéz, nagyon nehéz. De nem lehetetlen.

Szóval Fiatalúr, más nem mondhatok, csak azt, hogy előre a hadak útján. A lehetőségeinkhez mérten igyekszünk mindent megtenni, hogy megadjuk Neked azt, amiről sejtjük, hogy szeretnéd. Hogy elérd azt, amire vágysz. Talán nem mindenben értünk majd egyet, és talán nem minden kívánságod teljesül majd, hiszen emberek vagyunk mi is, de igyekezni fogunk, nagyon. Ezt megígérem.

Végezetül a tegnap esti kis hisztiroham közben az alábbi verset ötöltem ki Neked, és dúdolgattam, amíg el nem aludtál. Mondjuk nem nálam, hanem a Mamánál, tegnap nem én voltam a nyerő...

Itt van Ő, a Bömbölő,

Reggel, este bömböl Ő,

Szája kicsi, tüdeje nő,

Hangos a kis Bömbölő.

Itt van Ő, a Bömbölő,

Tűzről pattant kovakő,

Nagy a pocak, feszülő,

Ha fáj neki, hát bömböl Ő.

Jön az éji tekerő,

Lantján lágyan játszik Ő,

Majd lassan puha álom jő,

És alszik már a Bömbölő.